Ha mobilról böngészel a tartalom megtekintéséhez kattints ide! Ha asztali gépről, nincs semmi dolgod...
Az összes kategória megtekintéséhez (mobilról) kattints ide!
Rajnai Lencsés Zsolt: A négyféle szomorúságról
Alapvetően négyféle szomorúság létezik. Az első, mikor minket ér sérelem. Nem kapunk meg valamit amire vágyunk, vagy megbántottak minket, sérelem ér ezért, vagy azért, esetleg elvesztünk valamit, vagy valakit, aki a miénk volt, és ez fájdalommal tölt el. Ezt hívhatjuk az ”én fájdalmának”. A második, amikor mást ér
hasonló bántalom, valaki más veszít el valakit, vagy valamit, mást sértenek meg (stb.), és mi együtt érzünk vele. Általában ez olyankor történik, ha olyasvalakit ér sérelem, akit szeretünk, bár érzékenyebb szívű emberek vadidegenekkel is képesek együtt érezni. A szomorúságnak ezt a második fajtáját az ”együttérzés fájdalmának” nevezhetjük. Azután ott van a harmadik, amikor megbántunk valakit, és ezt bánjuk. Itt is sérelem ér valakit, de ezt a sérelmet mi okoztuk, s fáj nekünk, hogy így cselekedtünk. Bűntudatnak, vagy bűnbánatnak hívhatjuk ezt a szomorúságot. Azután ott van a negyedik, amit én a ”lét szomorúságának” hívok. Itt is sérelem ér, de ez valami más. Egyetemes, mélyreható és nem múlik el, illetve csak nehezen, ha folyton küzdünk ellene. Ez a bánat az elmúlásból fakad. Az öregedésből, a mulandóság átérzéséből, abból, hogy minden elmúlik és eltávozik köreinkből, - velünk együtt. Túl fiatalon nem fogjuk még fel ennek jelentőségét, de csak azért, mert nem érdekel minket ez a téma. Az ember ugyanis képes egy dologról elfelejtkezni, ha szándékosan másra gondol. Táncol, nevet, nyaral, szerelmes, szeretkezik, eszik-iszik, és nem gondol a halálra. És ez jól is van így, mert ennek ilyenkor, fiatalon van itt a helye! De ahogy telnek-múlnak az évek, egyre gyakrabban jut eszünkbe, hogy telnek, eltelnek az évek… Persze ilyenkor is lehet ez ellen küzdeni, úgy mint fiatalon, de ilyenkor már küzdeni kell, nem úgy mint korábban, amikor a gondtalan élet magától elnyomta ezt... Én is helyesnek tartom, ha az ember idősebb korában sem enged túl nagy teret a lét szomorúságának, de arra azért mégiscsak jó lehet, hogy megértőbbek legyünk másokkal szemben (hiszen mindenki erre a sorsra jut majd, s együtt érezhetünk vele), és arra is jó lehet még, hogy átgondoljuk a saját életünket. Mert ez megtaníthat minket szelektálni, és értelmes célokat magunk elé tűzni. Időnként ugyanis meg kell állnunk, és át kell gondolnunk, hogy voltaképpen mit is akarunk? Hogy mik a céljaink, és merre tart az életünk? Mert az idő rohan, és aki nem gondolkodik ezen (mert mondjuk fél a bánattól, amivel ez a gondolkodás jár), az azon kapja magát egy szép reggelen, hogy eltelt az élete, anélkül, hogy tudta volna mit akar, és akkor rádöbben, hogy mi mindenről maradt le. A töprengésnek bizony óriási szerepe lehet abban, hogy az ember feltegye magának a kérdést: mit ért el, és mi áll még előtte? Valójában már fiatalon fel kellene tenni ezt a kérdést, mert akkor többre vinné az ember, de ilyenkor még túl bohém és felelőtlen majdnem mindenki… Legtöbben csak azt a kérdést szoktuk feltenni, hogy mit kellett VOLNA cselekedni korábban? Sajnos olyan korban élünk, amikor minden fórumon és csatornán folyton azt szajkózzák, hogy a szomorúság rossz dolog, mert negatív és lehúz. Én pedig azt mondom, szelektálni kell, hogy milyen szomorúságról van szó, mert létezik olyan szomorúság is, amelyik jobb emberré tesz, de nem csak azért, mert együtt érzőbbek leszünk mások felé (és ez sem utolsó szempont!), hanem azért is, mert bölcsebbek leszünk a magunk jövőjét illetően. Azt hiszem minél inkább azt fogják szajkózni, hogy nem szabad depizni, annál több oktalan és elfuserált élet lesz a jövőben. Mert az igaz, hogy nem szabad depizni, vagyis nem szabad túl sokáig keseregni azon, amin úgysem tudunk változtatni, de az is igaz, hogy csak az önvizsgálat, és a mély ”lélekbe pillantás” jelöli ki a helyes utat előttünk, és csak a gondolkodás mutat rá arra, hogy mi fontos, és mi kevésbé az életben.
2016.04.04.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése